Nincs időm. Tényleg?

Avagy mire szánunk valójában időt?

Van egy kérdés, amit gyakran felteszek cégvezetőknek.

– Két hét múlva lenne egy egynapos képzés. Most be tudja írni a naptárába?

A válasz legtöbbször bizonytalan.

– Meglátjuk...
– Attól függ, hogyan alakulnak a dolgok.
– Most még nem tudom megmondani.

Ilyenkor  elgondolkodom, hogy érdekes módon ugyanezek az emberek hónapokra előre be tudják írni a nyaralást, a gyerek ballagását, egy fontos üzleti találkozót vagy akár egy fogorvosi időpontot is.

Felmerül a kérdés: valóban nincs időnk, vagy egyszerűen nem tartjuk elég fontosnak azt, amire nem szánunk időt?

Az idővel kapcsolatban ugyanis hajlamosak vagyunk egy sajátos önbecsapásra. Azt mondjuk, hogy nincs időnk. Pedig mindannyiunknak ugyanannyi van belőle. Az igazság inkább az, hogy mindig arra jut idő, amit fontosnak tartunk.

Képzeljünk el egy helyzetet.

Ha valaki két hét múlva életmentő műtétre lenne előjegyezve, vajon azt mondaná az orvosnak:

– Most még nem tudom megmondani, hogy el tudok-e menni. Attól függ, mennyi munkám lesz addig.

Hát valószínűleg nem.

Mert abban a pillanatban teljesen világos, mi a prioritás.

A személyiségünk fejlődése viszont ritkán ennyire sürgető. Nem fáj azonnal. Nem küld figyelmeztető jeleket. Nem jelenik meg egy laboreredményben. Nem kényszerít arra, hogy megálljunk és foglalkozzunk vele.

Egyszerűen csak lassan szedi az árát:

• ugyanazokat a konfliktusokat visszük magunkkal éveken át. Ugyanazokra az emberekre haragszunk. Ugyanazokba a játszmákba keveredünk. Ugyanazokat a vezetői hibákat ismételjük újra és újra.

Közben pedig azt hisszük, hogy fejlődünk, mert  többet dolgozunk. 

Pedig a több munka nem feltétlenül jelent több fejlődést.

Sőt.

Vezetőként gyakran a munkára szánjuk a legtöbb időt, mert annak az eredménye gyorsan látható. Megoldunk egy problémát, lezárunk egy tárgyalást, elkészül egy ajánlat, megszületik egy döntés. Van sikerélmény. Érezzük, hogy haladunk.

A személyiségfejlődés egészen másként működik. Ott nem azonnal látszik az eredmény. Lehet, hogy csak hónapok vagy akár évek múlva vesszük észre, hogy nyugodtabbak lettünk, kevésbé sértődünk meg, jobban kezeljük a konfliktusokat, vagy végre nem ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra.

Talán ezért olyan könnyű halogatni.

És közben történik még valami:

• a  gyermeki énrészünk pontosan tudja, mire vágyik: kirándulásra,élményekre, játékra, kikapcsolódásra. Ezek fontos dolgok. Szükségünk van rájuk. Nem véletlenül léteznek bennünk ezek az igények.

A probléma nem az, hogy időt szánunk rájuk.

A probléma ott kezdődik, amikor minden más érdekesebb lesz, mint önmagunk fejlesztése.

Amikor egy újabb hétvégi program, egy újabb utazás,  mindig megelőzi azt az egy-két napot, amely valóban változtathatna azon, hogyan élünk, hogyan vezetünk és hogyan kapcsolódunk másokhoz.

Talán a legnagyobb ellentmondás az egészben az, hogy miközben egy jobb életre vágyunk, annak megalapozására szánjuk a legkevesebb időt.

Mert végső soron nem a vállalkozásunk él helyettünk.

Hanem a személyiségünk.

És amilyen a személyiségünk, olyan lesz a vezetésünk, a kapcsolataink, a döntéseink, és végső soron az egész életünk.

Ezért érdemes időnként feltenni magunknak egy kellemetlen kérdést:

Ha a naptáram pontosan megmutatja, mire szánok időt, vajon azt is megmutatja, hogy mi igazán fontos számomra?